Mindig a beismerés a legnehezebb. Mikor rádöbbensz, hogy az a felpuffadt zsírtömeg a tükörben, nos...az tényleg hozzád tartozik. Minden kilogrammja te vagy. Egy formátlan, óriásamőbaszerű izé.
De amíg erre rájössz, addig hosszú út vezet. Sunyi dolog a hízás, igazán alattomos. Ahogy kúsznak a kilók, először a ruhatárad mérete nő meg. Úgy kezdődik, hogy egyre több csalódásba futsz. A szíveddel reméled, hogy az a csini ruhadarab rád jön, de a tested beint és kiröhög. Majd egyszer csak azon kapod magad, hogy utálsz vásárolni járni, nagy ívben kerülöd a ruhaboltokat és már szinte nem is érdekel mit veszel fel, csak férjél bele és legyen nagyjából előnyös. Nagyon jól tudod, hogy a téli kabátod rég nem jön rád, a kardigánod gombja legalább két hete lekatapultált rólad és szoknyát már inkább nem is hordasz, mert nincs mit megmutatnod a világnak.  Egyre kevésbé foglalkozol magaddal, a sminkelésről, a körömlakkozásról is leszoksz szépen lassan.... Látszólag mintha te sem tudnád miért. De az ok nyilvánvaló: úgyis mindegy ehhez a testhez, neked már lőttek, anyukám. Valahogy lustábbá, rendetlenebbé is válsz, a belső káoszt tökéletesen kezdi mutatni a környezeted. Az elszivárgott akarat darabjai hevernek mindenütt.

Aztán egy szép téli reggelen - talán pont egy olyanon, mint a mai- ráállsz a mérlegre és 91 kilót mutat. A 163 centidhez. Kínos, igaz? Olyan jó lenne csak lelépni a mérlegről, a tükröket összetörni, bezárkózni és sohatöbbetalábadkisemtenniazutcára. Mert elkezdesz félni a szégyentől és a megszégyenítéstől. Nem akarod, hogy beszóljanak rád a buszon, a villamoson vagy a metrón. Olyan ez, mint egy szörnyű titok, amit ugyan mindenki lát rajtad, de senki nem beszél róla. A családod vagy a barátaid se, nehogy megbántsanak. De inkább te sem. Jobb a hallgatás, erről túl fájdalmas lenne beszélni számodra is. Így szépen közösen ignoráljátok a valóságot, de Karácsonykor azért már 2XL-es ruhát kapsz.

Aztán ahogyan ezeket végig gondolod, lassan rájössz, hogy minden egyes napodon csendben haldokolsz. Bár még fiatal vagy, de elkezdesz aggódni, hogy mikor kacsint rád a diabétesz, a PCO szindróma vagy az infarktus. 91 kiló. Az a BMI indexen 34,25-ös érték, ez már nem túlsúlyt jelent, hanem I. fokú elhízást (35-től már másodfokú!). Szarul hangzik, mi?

Szóval a feladat adott, az út rázós, de vállalom. És hogy miért blogolok róla? Ahogy már írtam, ez számomra kissé egy olyan téma, amit nem mondhatok el senkinek, hát elmondom mindenkinek. Bízom abban is, hogy lesznek olyanok, akik ennek hatására előbb észbe kapnak, mint én és így könnyebb dolguk lesz saját küzdelmeik megvívásával.

Kérlek, drukkoljatok, holnaptól startolok!