Hát ismét nem vagyok túl jó passzban, ez a fogyási folyamataimra is rányomja a bélyegét, ma reggel 87,3 kg-ra ébredtem.

Szóval megtörtént az elkerülhetetlen, elment négylábú barátunk és ez sok fájdalommal, szomorúsággal járt. A gyásszal mindenki sajátos módon küzd meg, én is, így ebből kifolyólag valamelyik este haza sétáltam a városból. Ez csak azért érdekes, mert nem a közelben lakom, így több mint 3,5 órámba telt. Utólag visszagondolva nagyon veszélyes volt, hogy egyedül az éjszaka közepén sétáltam panelek, parkolók, sötét kapualjak, elhagyatott gyártelepek, romos épületek mellett, át a lakatlan felüljárókon. Az egész úgy kezdődött, hogy kicsit túl sok ingyen alkoholhoz jutottam egy helyen, így minden fogadalmam ellenére lecsúszott egy feles meg két koktél. Úgyhogy már alapból azért is mardosott a lelkiismeretfurdalás, hogy akkor most mennyi kalóriát vihettem be és le kéne dolgozni. De nem ez volt a fő motivációm, hanem egyszerűen az, hogy az éjszaka csodálatosan meleg volt, túlzás nélkül mondhatom, mintha csak egy hűvös nyári este lett volna, én meg szeretek sétálni, így elindultam. Nem voltam még álmos és rengeteg energiát éreztem magamban - valószínűleg a felgyülemlett feszültség miatt is. Élveztem, ahogy átfúj a szél - ugyanis a szélfújásba is szerelmes vagyok. Mindig nagyon szabadnak érzem magam tőle és mintha valamiféle jó ómen lenne, ami változást hoz. A hold világított, az ég csillagos volt, szóval tökéletes volt az éjszaka. Na mindegy, hát ilyen romantikus hangulatban kezdtem el haza sétálni, de akkor még nem gondoltam, hogy konkrétan tényleg hazáig fogok menni. Aztán ahogy egyre messzebb jutottam, úgy tűnt egyre valóságosabbnak, hogy akkor átvágok gyalog a város felén. És tényleg nagyon élveztem, egészen addig, amíg nem kezdtek ritkulni az emberek és egyre elhagyatottabb területekre nem értem. Szóval az utolsó két órában borzasztóan féltem mindentől, igaziból onnantól végig olyan helyeken jártam, amik tökéletesen alkalmasak lettek volna a gyilkosság/nemi erőszak/ rablás kombináció bármelyikére. Nem azért, mert olyan durva vagy rossz a környék, hanem csak azért, mert kissé kihalt és ahogy már írtam, elhagyatott - főleg hajnali 1-2-3-kor. Itt már néha inkább ijesztő volt a szél, mert attól féltem, hogy rám borulnak a csupasz fák és sokszor az elszáradt levelek zörejétől is frászt kaptam. Úgyhogy menet közben megfogadtam, hogy ha ezt túlélem soha, de soha, de soha többet nem csinálok ilyet. És bár tényleg nagyon féltem, de azt is megfogadtam, hogy csak azértis végigcsinálom, ha már belekezdtem. Az egész egyfajta transzcendentális élmény volt nekem. A végén már nagyon fájt mindenem, lépni alig bírtam, ettől meg még jobban megijedtem, hogy ha valami történik, nem lett volna erőm se megvédeni magam. Mert közben a lábamat is feltörte a cipő, másnapra akkor vízhólyagok lettek a sarkamon, mint a fél tenyerem és még ma is úgy járok tőlük mint egy beszart t-rex. Emiatt még be sem tudtam fejezni az 5 napos kihívást tegnap, csak szobabiciklizni bírtam, ahhoz nem kellett a sarkamra támaszkodni. De visszatérve az útra megcsináltam, szerencsém volt, élek és bár félig kicsit haragszom magamra, mert elég hülyeség volt, azért büszke is vagyok, hogy sikerült. Azt hiszem, néha mindenkinek jár egy kis bekattanás.

Holnap pedig elkezdődik az új életem, ekkor lesz az első munkamegbeszélésem az új helyen:)